Az ember kezdetek óta több-kevésbé eredményesen védekezett a csapadékvíz ellen, a falba szívódó talajnedvesség elleni védelemmel azonban csak a XX. század eleje óta foglalkozik.
Bizony szomorúan látjuk, ha egy nagyon szép templom, vagy középületen mállik a vakolat, szemmel látható, hogy vizes a fal. Ilyenkor a korábbi építtetőkre gondolunk, hogy mennyire nem törődtek ezzel. Pedig nem is biztos, hogy ők a hibásak. Az akkori ismeretek, technológiák csak erre adtak lehetőséget, de a körülmények is rengeteget változtak például az elmúlt száz évben is.
Egészségre ártalmas
A felnedvesedés miatt Magyarország épületállományának közel negyede károsodott. A “só kivirágzások” nap, mint nap láthatóak a műemlékeken, a községeink, városaink köz- és magánépületein is.
Éppen ezért mind többen szeretnék a használatukban lévő épületek komfortosságát növelni, hasznosítani a pinceszinti helyiségeket is. A tapasztalat szerint a régi épületek nagy részén nincs, vagy rossz minőségű, esetleg már tönkrement a vízszintes falszigetelés. A csatornázatlan területeken pedig a vízfogyasztás és a csapadék miatt magas a talajvízszint, és most már ott is károsít, ahol eddig nem volt átnedvesedés.
A külső felületre jutó csapadék és felfröccsenő víz “felvétele” a homlokzat és a lábazat víztaszító kiképzésével hárítható el. A belső oldali falfelületek pára kondenzációja és páradiffúziója miatti nedvesedése helyes épületfizikai méretezéssel, hőszigeteléssel, és elégséges szellőztetéssel szüntethető meg. A vízszintes szigetelés hiánya vagy tönkremenetele esetén az alapból a nedvesség a “szívóerő” hatására magasan felhúzódik a falban, és a benne oldott, majd feldúsult sótartalom további nedvességfelvételre képes. Ez, ha kivirágzik, azon kívül, hogy csúnya falat eredményez, a zárt szobában egészségre ártalmas, kellemetlen dohos, penészes levegőt jelent.
A falazó anyagok pórusos szerkezetűek: számtalan, egymással összefüggő, különböző átmérőjű “hajszálcsövet” tartalmaznak. Ezek alkotják az építőanyag kapilláris rendszerét. A felületi feszültség hatására a víz és a híg sóoldat az általa jól nedvesíthető falu kapillárisokban felemelkedik. Minél finom pórusosabb az anyag, annál magasabbra szívódik fel a víz vagy a híg sóoldat. (Téglafal esetén az átnedvesedés akár tíz méter magasságig is kiterjedhet.) A vizesedéssel kapcsolatban nincs semmiféle szabvány.
Legyőzhető a nedvesség
Nincs más lehetőség, mint a régi, értékes épületeinket meg kell védeni a további pusztulástól. Az optimális módszer kiválasztásához komoly szakértői vizsgálat szükséges. Először is az átnedvesedett vakolatot le kell verni, s a mielőbbi kiszáradás érdekében a legtovább így hagyni. Az új vakolat olyan porózus anyagból készüljön, mely segíti a maradék nedvesség elpárolgását. Az utólagos vízszigetelésnek három ma használt eljárását ismerjük.
Egyik a mechanikus módszer, amikor is a falat a tervezett síkban elfűrészelik, átvágják, s műanyag vagy bitumenes lemezt helyeznek a víz útjába. A másik, a vegyi megoldás, itt a tervezett szigetelési csíkban előírt mélységű és sűrűségű lyukat fúrnak, amibe vegyi anyagot juttatnak. Ezek a vegyi anyagok eltömítik, leszűkítik, illetve víztaszítóvá teszik a kapilláris rendszert. A harmadikba az elektromos eljárások tartoznak, ezek lényege, hogy elektródok segítségével a folyadékáramlás ellenkező irányba fordítható, vagyis a vízutánpótlás megszűnik, s a zóna fölötti fal kiszáradhat.